Nem az a valódi veszély a bosszúban, hogy az ellenséged megtudja az igazat rólad. Az igazi veszély az, hogy amíg a valódi énedet rejtegeted, másokról sem tudhatod meg a teljes igazságot, csak amit a látszat enged.

Az élet olyan körhinta, ahol hiába forogsz együtt a szeretteiddel, mindig ugyanolyan távol leszel tőlük. Amikor pedig megáll, már késő kiszállni és elindulni feléjük. Ha egyszer menekülsz valami elől, a lábnyomaid mindig mutatják majd az utat, amerre menekülsz, egyre nagyobbak és felismerhetőek lesznek mögötted, amíg hirtelen előtted lesznek.

Ha jól csinálod, ezúttal nem a saját, hanem az ellenségeid által hagyott lábnyomokat követed, bármilyen véresek is, mert így az ő múltjukba térsz vissza, ha csak egy rövid időre is. Ha viszont mások lábnyomait követve akarsz eljutni a múltba, nagyon óvatosnak kell lenned, mert lehet, hogy rád ugyan senki nem fog emlékezni, de ha egy aprócska jelét is mutatod, ami voltál, a tetteidre azonnal mindenki emlékezni fog.

A saját lábnyomaidat követve sohasem térhetsz vissza a múltba, de ha elég türelmesen várakozol, a múltad előbb vagy utóbb visszatér hozzád, és ha azt már nem is változtathatod meg, bármikor újra élheted. Olyan ez, mint egy csúfos vereség a kártyában, mindig érezni fogod a kárát, és addig gyötrődsz majd ebben az állapotban, amíg végül visszaülsz az asztalhoz, ahol mindenedet elvesztetted.

Az életben egyetlen kérdés sem ártalmatlan, (...) minden kérdéstől félni kell, amire még nincs válasz... Mielőtt megkérdeznéd magadtól, hogyan jutottál idáig, jusson eszedbe a kérdés, amit az utad elején feltettél és meg is válaszoltál. Mert egyébként (...) minden válasz az ismeretlenbe vezet.

Amikor már úgy éreznéd, megvan a megoldás kulcsa, abban a pillanatban jön egy lakatos és lecseréli a zárat. (...) Amikor már azt hinnéd, a rejtvény végénél jársz, nem egyetlen kérdés bukkan fel előtted, hanem az összes újra és újra megjelenik, és azok közül kell kibogarásznod a megfejtést, az egyetlen választ, amely megválaszol minden kérdést.

Olyan szerettem volna lenni, amilyennek te elképzeltél, de ki lehet annyira jó, mondd? Hogy láthattál meg egy olyan lányt bennem, a lányt, akit addig senki nem látott, a lányt, aki megérdemli, hogy szeressék, és hogy megbocsássanak neki. A lányt, aki... nagyon, de nagyon szeret téged, (...) mindennél és mindenkinél jobban ezen a világon, és akit te nem érdemelsz. Nem érdemled, hogy én szeresselek téged. Elkezdődött valami, aztán ugyanazzal a lendülettel rögtön véget is ért, mert én vetettem véget neki. Hát legyen akkor vége örökre. Isten veled!

Ha azt kérdezed, hogy hol hibáztál, mit nem vettél észre, vagy mit mulasztottál el, hogy odajutottál, ahol vagy, akkor térj vissza a múltadhoz és kezdd el újra követni a sodrást, ami ebbe a mederbe hozott, de ezúttal engedd, hogy a bábok maguktól mozogjanak, úgy, ahogy a szerepük megkívánja, és ne te mozgasd őket.

Bármit is teszel, abba azért gondolj bele, hogy ugyanazt a másik is megteheti veled ugyanúgy.

A hűség nem az, amikor más akaratával szembemész, barátom. A hűség az, ha önmagad akarata szerint teszel.

Bizonyosság. Néha jobb nem tudni az igazat azokról az emberekről, akiket szeretsz.

Minden, amiről álmodsz, magában hordozza a megvalósulás lehetőségét, és amíg ki nem iktatod ezt a lehetőséget, képtelen leszel elfelejteni mindazokat, akiket valóban szerettél.

Mindig fájdalmas visszagondolni a múltra, ha tudjuk, hogy a jövőt már nem lehet megváltoztatni.

Riasztó... egy hazugságokból font kötélbe kapaszkodni, miközben az igazság hegyét akarja megmászni az ember. De a legszörnyűbb, amikor egy ember, akinek mindene megvan, akinek élnek az emlékei, élnek az álmai, él a jövője, ezeket felrúgva inkább kísérteteket kerget.

Megtalálhatod azt az embert, akit az emlékeidben keresel? És ha meg is találod, el tudod magaddal hitetni, hogy valóban az ő életét éld? Hogy újra melletted legyenek mindazok, akik számára te már régen megszűntél? A valóságnak rengeteg arca van, és mindig a sajátunkét a legnehezebb felismerni.

Még egész kicsi voltál, amikor anyád bajai elkezdődtek. Akkor borzasztóan magam alatt voltam, nem tudtam mit tegyek. Csak ültem a széken búskomoran. Te ezt persze láttad, és valószínű meguntad, mert egyik alkalommal odaugrottál hozzám, és adtál egy nagy puszit. Aztán mentél is tovább azzal a lendülettel, mintha csak úgy útba estem volna.

<<< Vissza Tovább >>>